KIS DOLGOK ÉS NAGY ÜGYEK
A szobatisztaságtól az utcai kutyapiszok problémájáig

     Abban, hogy a kutya a városi körülmények között is elmaradhatatlan társunkká válhatott, nem elhanyagolható szerepe volt a szobatisztaságra való hajlamának: e nélkül nem oszthatnánk meg vele otthonunkat. Ám amíg a kutya és gazdája számára az emésztés körüli dolgok a séta során érnek véget, addig másoknak itt kezdôdik a kapcsolata a kutya életműködésének jeleivel.

       Szoba- és kerttisztaság

    A kiskutya tehát gyakorlatilag magától, ösztönösen lesz szobatiszta, amint erre fizikailag képessé válik. Ehhez nem szükséges beleverni az orrát a saját piszkába, mindössze lehetôvé kell tenni számára, hogy szükségét a saját közvetlen otthonán kívül végezze el. A néhány hetes vagy hónapos kölyökkutya – éppúgy, mint a csecsemô – még igen sűrűn vizel és ürít, ezért sokkal gyakrabban kell kivinni, mint a felnôtt állatot. Etetés után például (és ugyebár ebben a korban még az is napi három-négy alkalmat jelent) mindig számolhatunk azzal, hogy az újabb adag táplálék ki fogja nyomni a kis pocakból azt, ami az elôzôbôl megmaradt. Igyekezni kell tehát minél hamarabb olyan helyre jutni, ahol a kiskutya elvégezheti teendôit, s ekkor megdicsérni érte.
 Ne feledjük: ha mégis odabent esik meg a dolog, az többnyire nem a kölyök bűne. Tudja ô nagyon is jól, hogy ez nem helyénvaló, s bôven elég, ha rosszalló szavakkal megerôsítjük ezt benne. Ha viszont túlságosan gyakran hozzuk olyan helyzetbe, hogy nem tudja visszatartani, s (akár saját bűntudatunk folytán) elnézôek vagyunk vele szemben, megeshet, hogy kiválaszt magának egy helyet – afféle „türelmi zónát” –, s késôbb esetleg akkor is élni fog ezzel, ha nem is volna feltétlenül szükség rá.
     Kevesen tudják, de a házôrzô eb is „kerttiszta” lesz, ha a szobakutyához hasonlóan megadják rá neki a lehetôséget. Az, hogy a kertben tartott kutyának jó dolga van, mert bármikor könnyíthet magán, tévedés: csak kényszerbôl ürít a saját kertjébe, hiszen nem tehet mást. Ha rajta múlna, legfeljebb a kerítésoszlopokon hagyná ott a névjegyét, azt is csak miheztartás végett. Mivel azonban valahol végtére csak el kell végeznie a dolgát, a gazdája pedig nem szól érte, végül kialszik benne az ôsi ösztön, de emiatt azért ne irigyeljük...

      „Taposóakna” helyett trágyadomb

  A kutyatulajdonos szempontjából tehát az a jó, ha az eb a saját lakóhelyén kívül szabadul meg anyagcseretermékeitôl, és a kutya partner is ebben. Más szemszögbôl nézve azonban éppen itt kezdôdik a gond. Az utcai kutyapiszok természetesen csak a túlnépesedett városi környezetben okoz problémát, hiszen az ember-, állat- és természetközeli vidéki környezetben egyrészt bôven van olyan hely, ahol az állat feltűnés nélkül elvégezheti a dolgát, másrészt pedig ahol jószágot tartanak, ott az eb csupán egy a számos trágyatermelô közül – és valljuk be, még csak nem is a legtermékenyebb...
 Az aszfaltdzsungelben mindez megváltozott: itt a kutya az egyetlen utcára piszkító élôlény – vagy legalábbis az egyetlen tetten érhetô. Ráadásul a kutyasűrűség megnövekedett: egy háztömbben, amely nem foglal el több helyet, mint egy falusi porta, több tucatnyi eb is lakhat (az embersűrűség még egészségtelenebb mértéket öltött, de errôl kevesebbet beszélünk...). 
 A kutyapiszok-probléma enyhítésére számtalan kísérlet született már, kezdve a legolcsóbb s egyben legdiktatórikusabb megoldástól, mely szerint a tulajdonost kötelezik a szennyezôdés eltávolítására, egészen az olyan költséges próbálkozásokig, mint a külön erre a célra kifejlesztett szippantójárgányok bevetése. Feltalálták a kissöprűbôl és lapátkából álló „kutyaszettet”, a speciális papírzacskót meg a nyeles kutyabilit, és elrendelték, hogy az ebek a járda melletti csatornalefolyóra ürítsenek – mindhiába. Talán a leginkább halvaszületett kezdeményezésnek éppen a közelmúltban voltam tanúja: egy kutyák által is rendszeresen látogatott parkban négyszer négy méteres, körbekerített, sóderral felszórt „kutyavécét” létesítettek, aminek elôre is látható eredménye tizenhat négyzetméternyi bűzlô, legyektôl rajzó trágyadomb lett a játszótér tôszomszédságában.

„Utcatiszta” ebek

   Egyedül az nem jutott még eszébe az illetékes szerveknek, hogy az állat viselkedésében keressék a probléma megoldását. A kutya ugyanis természeténél fogva „utcatiszta”: ha csak teheti, nem végzi el a dolgát a szilárd útburkolaton, hanem félreesô, lehetôleg növényzettel borított helyet keres erre a célra. Szívesen választja a rézsűt, töltés oldalát – talán azért, mert ott legalább az egyik oldalról védve érzi magát ebben a nyilvánvalóan eléggé kiszolgáltatott testhelyzetben. Ezek az ösztönbôl eredô szokások csak akkor alakulnak ki a kutyában, ha kölyökkorától kezdve lehetôsége nyílik a választásra. Ha pórázvégen rángatják végig az aszfalton egyik saroktól a másikig, az élettani kényszer ugyanúgy úrrá lesz az öröklött késztetéseken, mint a bezárva tartott állat esetében. 
 Az egészen denaturált belvárosi részeken azonban egyáltalán nincs olyan terület, ahol a természet maradéka képes lehetne megbirkózni a kutyaürülékkel. Az az állat, amely kizárólag az aszfaltot koptatja, értelemszerűen a névjegyét is az aszfalton hagyja, onnan pedig nem tűnik el magától. Az egyetlen igazán hatékonynak tűnô kezdeményezést a pesti Bakáts tér környékén láttam: itt a járdát szegélyezô fák tövén fél méter magas kôkereteket emeltek, melyeket homokkal töltöttek fel. A fák tövéhez amúgy is vonzódó ebek örömmel használják ezeket az „illemhelyeket”, s a homok felsô rétege rendszeresen cserélhetô. Mi több, még maga az ebtartó maga is könnyebben el tudja távolítani innen a szennyezôdést – a kérdés csak az, hogy hova tegye?

       Megfogható szennyezések

  Sokat hallunk arról, hogy egy bizonyos nemzetközi egyezmény veszélyes hulladékká nyilvánította az állati ürüléket (kevesebbet arról, hogy az említett egyezményhez – mint általában az állatvédelmi egyezményekhez – Magyarország nem csatlakozott). Természetesen nem ártalmatlan anyag a kutyapiszok sem: a bélférgekkel fertôzött eb például az emberre is veszélyes paraziták petéit ürítheti (bár ami a kóbor macskákat vagy a városi galambokat illeti, azokhoz képest a szobakutya „kispályás játékos” a fertôzésközvetítés terén). Ám ha az ártalmasnak minôsített anyagot nem gyűjtjük külön, hanem egyszerűen bedobjuk a kukába a többi szemét közé, akkor kiderül, hogy az egész veszélyeshulladék-dolog – a pesti aszfaltszlengnél maradva – csak mellébeszélés.
 A kutyagumival az a legnagyobb baj, hogy túlságosan is kézzelfogható. Ami az autókból kijön hátul, az minden katalizátor ellenére is sokkal ártalmasabb, mint a házikedvencek ürüléke, mégis mosolygásra késztetne bárkit, ha elrendelnék, hogy mindenki takarítsa el maga után – hiszen nyilvánvaló, hogy ez technikailag megoldhatatlan. A kutyagumi összeszedését elvileg a gazdának kellene elvégeznie, és még csak fintorognia sem illene, hiszen a parasztember is zokszó nélkül kiganajozza a saját jószága után az istállót. Ám ha a tömérdek eldobált szemétre, cigarettacsikkre, sörösüvegre tekintek, az a határozott érzésem támad, hogy ezt az egész köztisztasági problémát nem a kutya hátsó felétôl, hanem valami egészen más irányból kellene megközelíteni...

Forrás: www.kutya.hu